Azok a fránya kilók… Vagy túl sokan vannak, vagy túl kevesen, vagy nem ott, ahol lenniük kellene.
A nyugati társadalomban élő nők és férfiak keserves harcot folytatnak azért, hogy külsejükben vonzónak találtassanak, és megfeleljenek a legkülönbözőbb, néha egymással ellentétes elvárásoknak.
Hatalmas üzletággá vált az elvárásokat mindig úgy alakítani, hogy éppen ne lehessen, vagy nagyon nehezen lehessen elérni azokat.
A kilók azonban másként gondolkodnak.
A kilók a barátaink, akkor is, ha pluszban vannak, és akkor is, ha mínuszban, akkor is ha ott vannak, ahol szeretjük őket, és akkor is, ha ott vannak, ahol nem tetszenek.
Védeni, segíteni, felvértezni akarnak bennünket az életre, úgy, ahogyan szeretnénk.
Olyanok, mint a kedves táltos paripák a mesékben: “Mit parancsolsz, kedves gazdám?” és nagyon jó a hallásuk, mert nem azt hallják meg, amit hangosan mondunk a tükörnek, hanem azt, amit emögött gondolunk.
Ha a lelkünk mélyen belül azt szeretné, hogy egyáltalán ne látszódjunk, hogy teljesen észrevétlenek és láthatatlanok legyünk a világnak, nehogy bántson minket valaki, akkor meghallják ezt a halk kívánságot, és eltűnnek rólunk – hiába mondogatjuk a tükörnek, hogy jobb lenne itt-ott felrakódni.
Ha pedig a lelkünk már alig bírja vonszolni a terheket, amelyeket roppant súlyosnak érzünk, akkor kell ehhez a széles hát, a teherbíró derék, a vastag alátámasztás, nehogy összerogyjunk – így hiába mondogatjuk a tükörnek, hogy mennyivel tetszetősebb lenne a nádszál alkat – vajon egy nádszál valóban kibírná ezeket a terheket?
A kilók jó szolgáink, táltos paripáink, meg kell értenünk általuk, hogy mit üzenünk saját magunknak a háttérben, és vajon miért. A test a lélek parancsait követi – amíg a lélekkel szóba sem állunk, nem hallgatjuk meg az üzeneteit, addig úgy fogjuk érezni, hogy harcban állunk a testünkkel is.
A táltos paripához bizony jó lovasra van szükség, vagyis meg kell tanulnunk együttműködni a testünkkel és a lelkünkkel is, hogy a kilóink valóban jól szolgálhassanak bennünket.