Szeretném, hogyha szeretnének…
De sokan mondjuk ezt, s őszintén, sóvárogva várjuk Ady Endre versével együtt, hogy “legyünk valakié”. Állítólag szeretni könnyű, mindenki tud. És mindenki szeretné, ha őt szeretnék…
De vajon tényleg így van?
Megnyílni a szeretetre nem is olyan könnyű. A társadalom már régóta nagy erőkkel hiteti el velünk, hogy a szeretet állapotában sebezhetők, kiszolgáltatottak vagyunk, és ez veszélyes. Ezért az anyák olyan jótanácsokkal látják el gyermekeiket, mint “Vigyázz, lányom, kinek nyitod meg a szívedet!”. “Fiam, nem lehet csak úgy, ész nélkül szeretni”.
Generációról generációra elhitetik velünk, hogy a szívet vezényszóra lehet nyitni-csukni, és akinek nem megy ez vezényszóra, az valamit rosszul csinál. “Nem jó emberbe szerettél bele – most már aztán gyorsan ki kell szeretned belőle” – mondják.
Nem csoda, ha a nagy óvatosságban, hogy mindent jól csináljunk, inkább bezárjuk a szívünket, az biztonságosnak tűnik.
Csakhogy a szív bezárásával az érzelmeket, és magát életet is kizárjuk – onnantól az életünk józan, kiszámítható mederben éppen csak csordogál. Bezárt, lelakatolt szívvel hiába várjuk, hogy valaki kopogtasson – ugyan, ki próbálkozna vendégségbe menni egy olyan ajtónál, amit hét lakat véd? “Nincsenek itthon” – vonja le a vendég a következtetést, és hazafelé veszi az útját.
Ha tényleg szeretnénk, ha szeretnének, akkor először a lakatokat és láncokat kell apránként kinyitogatni és kioldani. Határozottan, és félelem nélkül.
Szeretném, ha szeretnének…
